2012. szeptember 22., szombat

Aranynapok

Ha csak néhány napra, vagy órára, van úgy, hogy egy hétre, sőt még tovább, de minden esztendőben visszatér az idő, amit szeretnék úgy hívni, hogy: az aranynapok. A fold a nyárvégi esőktől újra nedves és puha. A levelekről a víz a port lemosta, s a lomb újra zöld. A hajnalok frissek, de a nap még meleg. S a hegyeken alkonyatkor langyos a nyugati szél.
Aranynapoknak ezt az időt azért neveztem el, mert a szeptember színe az arany. A levegőben apró ragyogó szemecskék tündökölnek, és ha az ember a hegytetőről a síkságra néz, úgy látja, hogy a tájat fénylő aranypor vonja be. A ragyogó ködben, a csillogó párában a kertek lustán pihennek s ettől a szendergő lassúságtól érik meg a szőlő, válik az alma habossá, ízesedik meg a dió, a mandula, az őszibarack és a szilva. Arany mézben úszik a fold és a napfény úgy fénylik, mint a sárga olaj.
Mikor a nyárvégi esős idő szűnik, az ég kitisztul és az időre jellegzetes lágy nyugati szél megindul, tudom, hogy itt vannak az aranynapok, mindig találok valamilyen módot arra, hacsak kétszer, vagy háromszor huszonnégy órára is, de a hegyekbe menjek, és a kertekben töltsek el annyit, amennyit csak lehet. Nemcsak azért, hogy a szőlőtőkék alá üljek, sorra, lassan végigkóstoljam a fajták elragadó sokaságát. A Muscat Black Hamburg, a tojásdad fekete muskotály, omló mazsolaízével minduntalan visszatérésre csábít. De ott van a Muscat Ottonel, a Mézes Fehér, a Delaware, a Szőlőskertek Királynője is. Közben mandulát rágcsálok, leülök a partra, friss diót hámozok, figyelmesen és gondtalanul. Ezekben a kései, érett napokban még a madarak is megszólalnak. Reggel korán rigót hallok, délután a fülemüle énekel néhány ütemet, mintha sóhajtana, s alig tudom a meghatottságtól könnyemet visszafojtani. Miért? Nem tudom.
Reggel tavasz van, délben nyár, este ősz, az akác virágzik, a cinke szól, az erdei pacsirtát egész éjjel hallom a völgyből, olyan ez az idő, mint az egész év összefoglalása, de kimondhatatlan békével és szelíden, mintha bölcs emlékezet képe lenne, s a bőbájos melankóliába feloldaná.
Kimegyek a kertek közé, hogy teleigyam magam az érettség illatával, szemem jóllakjon a dús káposzták, répák, érett paradicsomok, paprika, a nehéz tökök és dinnyék csodájával. A gyalogút fölé szilvafa hajlik, két szemet leszedek, a földre hajolok, hogy a lábam mellöl a négylevelő lóherét leszedjem, mintha május vége lenne.
De kimegyek azért is, mert a múlandóságnak e bővös napjaiban, inkább, mint a friss áprilisban, a lángoló júliusban, közvetlenül át tudok élni valamit: az élet megdicsőülését. Az az arany, ami az égen és a levegőben ragyog, nem természeti jelenség. A megdicsőülés aurája fénylik az érett fold körül.


2012. szeptember 21., péntek

Magyar találmányok


2012. szeptember 12., szerda

Oriah - Öreg indián bölcs szavai



Nem érdekel, hogy miből élsz.
Azt akarom tudni, hogy mire vágysz, s hogy mersz-e találkozni szíved vágyakozásával!
Nem érdekel, hogy hány éves vagy.
Azt akarom tudni, megkockáztatod-e,
hogy bolondnak nézzenek a szerelmed miatt,
az álmaidért vagy azért a kalandért, hogy igazán élj!

Nem érdekel, hogy milyen bolygóid állnak együtt a Holddal.
Azt akarom tudni, hogy megérintetted-e szomorúságod középpontját, s hogy sebet ejtett-e már valaha rajtad árulás az életben és hogy a további fájdalmaktól való félelmedben visszahúzódtál-e már.

Azt akarom tudni, hogy együtt tudsz-e lenni fájdalommal, - az enyémmel, vagy a tiéddel;
hogy vadul tudsz-e táncolni, és hagyni, hogy az eksztázis
megtöltsön az ujjad hegyéig anélkül, hogy óvatosságra intenél,
vagy arra, hogy legyünk realisták, vagy emlékezzünk az emberi lét korlátaira.

Nem érdekel, hogy a történet, amit mesélsz igaz-e.

Azt akarom tudni, hogy tudsz-e csalódást okozni valakinek,
hogy igaz legyél önmagadhoz, hogy el tudod-e viselni
az árulás vádját azért, hogy ne áruld el saját lelkedet.
Azt akarom tudni, hogy látod-e a szépet, még akkor is,
ha az nem minden nap szép, és hogy Isten jelenlétéből ered-e az életed.
Azt akarom tudni, hogy együtt tudsz-e élni a kudarccal;
- az enyémmel, vagy a tiéddel;
és mégis megállni a tó partján
és azt kiáltani az ezüst Holdnak, hogy : IGEN !!

Nem érdekel, hogy hol élsz, vagy hogy mennyit keresel.

Azt akarom tudni, hogy fel tudsz-e kelni egy szomorúsággal és kétségbeeséssel teli éjszaka után, fáradtan és csontjaidig összetörten és ellátni a feladataidat.

Nem érdekel, hogy ki vagy, és hogy jutottál ide.

Azt akarom tudni, hogy állsz-e velem a tűz középpontjában anélkül, hogy visszariadnál.

Nem érdekel, hogy hol, mit és kivel tanultál.

Azt akarom tudni, hogy mi tart meg belülről, amikor minden egyéb már összeomlott.
Azt akarom tudni,hogy tudsz-e egyedül lenni saját magaddal;
és hogy igazán szeretsz-e magaddal lenni az üres pillanatokban.


A hiány



"Ismered azt az érzést, mikor lefekszel, szeretnél aludni, nagyon szeretnél, de az álom sehogy sem jön, a gondolatok kavarognak a fejedben, valami feszültség szorítja össze a gyomrod, egyre idegesebbé válsz, mert minél jobban szeretnél elaludni, annál erősebbé válik a tudat, hogy nem fog menni, csak kínlódás lesz az éjszaka? Fel kellene kelni, csinálni valamit, elfoglalni magad, de valójában tisztában vagy azzal, hogy nem tudná lekötni a figyelmedet semmi, hiába próbálnál meg mondjuk olvasni valamit, a legérdekfeszítőbb regény mondatai is összefolynának a szemeid előtt, mert ott van benned valami, ami minden érzésedet, gondolatodat uralja, rádtelepszik, föl s alá járkál a tudatodban, és minden mást elnyom, ural téged, irányít, hatalmában tart. Ismered ezt az érzést? Mikor csak fekszel az ágyadban, karjaid összekulcsolva a tarkódon, bámulod a plafont, a sötétségben szellemszerű képek vetülnek a retinádra, csönd van, hideg, érzéketlen csönd, nem hallasz semmi mást, csak a saját sóhajaidat, lélegzetedet, ami a időnként megmagyarázhatatlan zihálásba csap át, magad sem tudod mi lehet veled, dühössé válsz magadra, utálod ezt a helyzetet, legszívesebben felkiáltanál, felpattannál, és nekiindulnál a nagyvilágnak, mindegy hova, mindegy, csak menni, el innen, rohanni valahová a távolba, bele az éjszakába, menni, menni, menni. Aztán mégiscsak ott maradsz az ágyadban, erőnek erejével megpróbálsz valami kellemes képet felidézni az agyadban, rá akarod kényszeríteni magad, hogy azt a valamit, ami üvölt benned, azt elűzd, de nem megy, minduntalan visszatér. Csak forgolódsz, egyik oldaladról a másikra, gyűrögeted a párnád, érzed, hogy remeg a kezed, a nyugtalanság önmagát gerjeszti tovább, neked pedig sírni támad kedved, talán egy jó kiadós zokogás kitisztítaná belőled ezt az őrjítő érzést, mely kikészít, felzaklat, tönkretesz. Hiába tudod, hogy meleg van, nyakig be vagy takarózva, mégis fázol, de belülről fázol, valami jeges félelem tölt el, megijedsz önmagadtól, rettegni kezdesz a saját érzéseidtől, és szűkölve könyörögsz magadnak, hogy aludj el már végre. Persze minderre semmi esély, tudod jól, minél jobban akarod, annál távolabb kerülsz tőle. Ismered ezt az érzést? Megpróbálsz mély lélegzeteket venni, kitisztítani a tudatod, eszedbe jut miket hallottál, miket olvastál a relaxációról, mindent megpróbálsz, aztán kínosan kiröhögöd magad: neked még ez sem megy. Analízisbe kezdesz, megpróbálod logikusan végiggondolni, miért is van ez így, mi az, ami történik. Holott lelked mélyén tökéletesen tisztában vagy mindennel, úgy teszel, mintha az igazi ok nem is létezne, keresel valamit, amire ráfoghatod a kínlódásod, amire rázúdíthatod az összes felgyülemlett dühödet. De nincs bűnbak. Nincs. Hiába keresel. Egyre világosabban feltör belőled, az, amit minden erőddel megpróbáltál elnyomni, lemondóan sóhajtasz, és beletörődsz, hogy az igazság felszínre törjön, szétrombolja az önmagadnak építgetett hazugságfalakat, melyek a valóságot voltak hivatottak elfedni. Már minden mindegy alapon beismered magadnak, hogy mi az, ami rabságba ejtette tudatod, ami elborította a lelked. Ismered azt az érzést, mikor rájössz, hogy valaki, vagy valami iszonyúan hiányzik, és nem teljes az életed, mert nem kaphatod meg azt, amire úgy istenigazában vágysz, nem kaphatod meg azt, amitől boldog lehetnél, kis morzsákra futja csak, de ez nem elég, mert a vágy szélviharként tombol benned? Utálod ezt a kicseszett világot, amiért ilyen sorsot juttatod osztályrészül neked, káromlod magadban Istent, s ezért bűntudatod van, mert tudod, ennyit sem érdemelsz, amennyit kaptál, mégis többre vágysz, valami olyasvalamire, ami távol van, elérhetetlen. Elkeseredsz, nem bírnál tükörbe nézni most, mert elborít a szégyen, utálod magad, mert belédhasít, hogy az egész eddigi életed egy pontosan felépített, művészien kimunkált rohadt nagy önámítás. Egy könnycsepp elindul a szemedből, lepereg az arcodon, s mikor megérzed sós ízét, a rettegés olyannyira elborít, hogy nem bírod tovább, felpattansz, kiugrasz ágyadból, szitkozódva elkezded róni a végeláthatatlan köröket a szobádban, csak mégy, közben törni zúzni szeretnél, nekimenni ennek az átkozott szar világnak, megküzdeni vele, harcolni. De nincs esélyed. Tulajdonképpen semmid nincs.
Csak a fájdalom, és a hiány. A hiány.
Az fáj."


2012. szeptember 9., vasárnap

Üzenet


Mivel az olvasásnak volt most az évada, – jusson az eszetekbe Závada, – Esterházy Péter és Tandori Dezső, – meg a többi potyaleső, – de mindannyiunknak sok örömet szerző – kortárs magyar szerző. – Hiszen írók nélkül az olvasás bajos – (eszembe jut még Parti Nagy Lajos), – ha ők nem volnának, az olvasók, komálnák, nem komálnák, – kénytelenek volnának olvasni a Románát, – meg a többi rissz-rossz szerelmes füzetet, – ebből az apropóból szól most az üzenet.
De mielőtt még kivenném a szót a számból, – fölteszem a kérdést a jámbor – olvasónak esdvén – itt a költészet és a próza közti mezsgyén, – ami ugyebár a rímes próza, más néven makáma – (mintha az ember aranyat kakálna, – és ami másfelől, mint közismert, nem könnyű dolog, – hiszen olyan, mint repülni gyalog), – szóval fölmerül a kérdés, – hogy az olvasó olvas-e és mikor és hogyan és mért, és – ha ugyan olvas, akkor is mit, – Garaczi Lacit vagy Eörsi Pistit, – és honnan tudja, hogy mit érdemes – olvasni a nyájas, szíves, érdemes – olvasó? – Mit olvasson, ha ő egy kistesó, – ha vénül, – ha szerelmes és a rét gyepén ül, – vagy ha kamaszodik, és tucatszám nőne ki – az arcán őneki – a sok mitesszer meg a csúf kis pattanások? – Ebben a kérdésben adnék szaktanácsot.
Üzenem hát, hogy ki-ki olvasson illőt az alkatához, – ha egyszer úgy határoz, – hogy könyvet kíván a kezébe venni. – Röviden ennyi.
Magyarul: akinek a szíve kőkemény, – annak nem való a költemény, – aki durván harsog, és bömbölve herseg, – az ne olvasson verset, – olvasson inkább prózát, – ha meg akarja őrizni a komoly ember pózát, – sorakozzanak a polcán a vaskos regények – szegénynek, – amíg a szem ellát, – vagy olvasson novellát.
Ezen belül, aki nem ragad bele a sárba itt alant, – akinél jelentkezik a kaland, – mint hiány, – aki a lelke mélyén indián, – és aki szerint az anyjukat – azoknak, akiknek fáj a vadnyugat, – az jobban teszi, ha Coopert és Karl Mayt – meg más hasonló regényeket fal majd. – Aki Prousttól – prüszköl, – és irtózik Joyce-tól, – annak gondolom, jobban fekszik Tolsztoj, – viszont akinek az olvasás csak afféle ebéd utáni ejtőzés, – az olvasson Rejtőt, és – ha még nem olvasta a Svejket – (ami elég sokat sejtet), – akkor ajánlom neki Hasekot, – ne sokat – habozzon, – lapozzon – bele, – de ha elégedetlen vele, – és ha nem jön be neki Wodehouse, – mert amilyet ő ír, olyat tud száz, – leküzdeni a lélek undorát – olvasson egy kis Kunderát.
De ne olvassatok ti prózát, – mimózák! – És ne olvassatok prózát, ti kábák, – akiknek a lábát – az élet – kemény bakancsa nyomja, mert szűk a méret, – és fölsértik apró kavicsok; – olvassatok ti Babitsot!
Hiszen azok az ászok, akik a lírát – írják, – és akinek alkotóterülete a próza, – az a tehetségét nyilvánvalóan elaprózza, – szóval sok-sok verseskönyvet vegyetek, – húzzák le a súlyos verseskötetek – a kabátzsebeket, retikülöket, tasókat, – ezt üzenem a nyájas olvasóknak.

Az Apple-vezér megrendítő üzenete a fiatalokhoz


Szerencsés vagyok, mert már korán megtaláltam, azt, amit szeretek. Wozzal együtt szüleim garázsában kezdtük az Apple-t, amikor még csak húszéves voltam. Keményen dolgoztunk, és tíz évvel később egy kétmilliárdos, négyezer alkalmazottat foglalkoztató vállalat lettünk. Harmincéves voltam, amikor kibocsátottuk legjobb termékünket, a Macintosht. Aztán hirtelen elbocsátottak. Hogyan rúghatnak ki onnan, amit te alapítottál? Ahogy az Apple nőtt, felvettünk egy tehetségesnek tartott vezetőt azzal a céllal, hogy együtt eligazgatjuk a céget. Az első időkben minden jól ment, azután komoly összetűzéseink lettek a jövő irányvonaláról. Az igazgatótanács mellé állt, engem kirúgtak. Harmincéves voltam, és ami addigi felnőtt életemet jelentette, hirtelen eltűnt. Lesújtó volt.
Hónapokig nem tudtam, mit kezdjek magammal. Úgy éreztem, cserbenhagytam az előző vállalkozó nemzedéket. Átadták nekem a stafétabotot, én pedig elejtettem. Már arra is gondoltam, hogy otthagyom a Szilícium-völgyet. De valami lassan tisztázódott bennem, még mindig szeretem, amit csinálok. Elhatároztam, hogy mindent újra kezdek.
Akkoriban nem úgy láttam, de ma már igen, hogy az Apple-ből való kirúgás a legjobb dolog volt, ami valaha történt velem. A siker terhét felváltotta a kezdés könnyedsége. Felszabadultnak éreztem magam, és életem legtermékenyebb alkotói korszakába léptem.
A következő öt évben megalapítottam a NeXT nevű vállalatot, a Pixar nevű másik céget, és találkoztam egy csodálatos nővel, aki később a feleségem lett. A Pixarral elkészítettük az első komputertervezte animációs filmet, a Toy Storyt. Egy különös fordulat után a NeXT-et megvásárolta az Apple.
Biztos vagyok abban, hogy mindez nem történt volna meg, ha nem bocsátanak el az Apple-től. Szörnyű keserű pirula volt, de a betegnek kell az orvosság. Az élet néha letaglóz, de soha nem szabad feladni hitünket. Meg kell találnotok azt, amit szerettek a munkában. Munkátok életetek jelentős része, csak akkor lehettek elégedettek, ha hisztek abban, hogy nagyszerűen dolgoztok.

2012. szeptember 4., kedd

JÁTÉK



"Az emberek játszanak a szavakkal. Úgy éppen, mint a gyermekek a játékkockákkal. Csakhogy a szavak veszedelmesebbek, mint a játékkockák. Nem lehet összeszedni őket, és elrakni a ládába, ha rosszul sikerült a játék. A szavak örökre ott maradnak, ahová az első pillanatok hangulatában helyeztük őket. Láthatatlanok és megfoghatatlanok, és ezért nem lehet kijavítani a hibát, amit elkövettünk velük. Az emberek hihetetlenül könnyelműen játszanak a szavakkal."


2012. szeptember 1., szombat

Szeptember elején




A hosszú, néma mozdulatlan ősz
Aranyköpenybe fekszik nyári, dús
játékai közt, megvert Dárius,
és nem reméli már, hogy újra győz.
Köröskörül bíbor gyümölcse ég,
s nem várja, hogy kedvét töltse még,
a csönd, a szél, a fázó-zöldes ég
fülébe súg, elég volt már, elég,
s ő bólogat, mert tudja-tudja rég,
hogy ez az élet, a kezdet a vég.
Nekem se fáj, hogy mindent, ami szép,
el kell veszítenem. A bölcsesség
nehéz aranymezébe öltözöm,
s minden szavam mosolygás és közöny.
 
Copyright AZT HITTEM... 2009. Powered by Blogger.Designed by Ezwpthemes .
Converted To Blogger Template by Anshul .