Egy szeretnivaló hely, ahol születtem .Magyarbánhegyes. .A Hunyadi utca és a Dózsa utca sarkán található szülőház.
Fontos, hogy ne feledjük, honnan jöttünk. Az, hogy életünkben szerencsések leszünk, vagy hova vet a sors bennünket, nem tudhatjuk, de ha nem felejtjük el, hogy honnan indultunk, és kiknek kell köszönetet mondanunk, akkor talán nem érhet minket baj. Szüleim szeretetével körbevéve csodálatos gyermekkorom volt. A csodálatos nyarak, a rokonokkal együtt megélt disznóvágások hangulata, a karácsonyi varázslatok, éjféli misék élménye, édesanyám csodálatos kalácsainak illata, édesapám meséi, az együtt bukfencezések vidám pillanatai feledhetetlenek. A szülőház az a hely, ahova állandóan visszavágyakozom, meghatározó része marad az életemnek. Mindörökké kedves hely a szívemnek az a ház, amelybe annyira visszavágyódom. Édesanyám egyszerű parasztasszony volt. Jó ételeinek titka azt hiszem az volt, hogy szívvel, lélekkel szeretettel főzött. Soha nem tekintette a főzést pusztán csak asszonyi nyűgnek. Mindig megadta a módját. Soha nem hallottam tőle, hogy hamar összeütök valamit vacsorára. A legegyszerűbb krumplilevest is gondosan készítette.
Mindent felhasznált, ami a kertben termett. Soha nem pazarolta, pocsékolta az ételt vagy a hozzávalót. A legkevesebb maradékot, konyhai hulladékot is megkapták a jószágok, hogy semmi ne vesszen kárba, hiszen mindenért keményen megdolgoztak, mindennek értéke volt. Az 1950-es évek falusi konyhájában ismeretlenek voltak a háztartási gépek. Volt egy húsdaráló, egy habverő, egy négyoldalú reszelő meg két mozsár. A nagyobbik fából, a kiesebbik rézből. Ezzel a néhány egyszerű kézi eszközzel készültek azok a finom ételek, sütemények.
Gyermekkoromban a szüleim minden konyhára valót megtermeltek. Saját tojásból keltek nálunk a kiscsibék kiskacsák is. Nap érlelte a paradicsomot és a paprikát, langyos eső áztatta a répa meg az uborkasorokat.
Édesapám rézgálicon kívül semmilyen vegyszert nem használt, de ha a tetvek nagyon elszemtelenedtek, akkor segítségül hívta a fahamut meg a csalánlevelet. Édesanyám meg a vetemények közé egy-egy sor körömvirágot ültetett. Ennek a növénynek a gyökere kellemetlen illatával messzire űzte a földi kártevőket. Ezekkel az egyszerű praktikákkal és persze rengeteg munkával termelték meg az egész évi konyhára való zöldséget, gyümölcsöt a családnak. Kiskoromban nálunk a csütörtök, szombat és a vasárnap volt a húsos nap. A többit úgy hívták, hogy tésztás nap. Mindig volt leves és volt második. Voltak tepsiben sültek, zsírban sültek, kifőtt tészták. Édesanyám nagyon finom főzelékeket, gyümölcsszószokat készített. Süteményt, tortát csak vasárnap sütött, ámbár hátköznap gyakran volt meggyes rétes, lekváros bukta, szilvás gombóc, túrós lepény, palacsinta. Aztán készítette a sokféle kifőtt tésztát. Természetesen mindet frissen gyúrta. Mákkal, dióval, túróval ízesítette. Olyan változatosan tudta összepárosítani az ételeket minden napra, hogy mi mindent szerettünk, ami a tányérunkra került. No és a végtelen türelme, ahogy tanítgatott. Meg az éppen aktuális igazmeséi... A nyúlról, aki szerette a káposztafőzeléket, és attól tudott olyan gyorsan futni... A rigóról, akinek azért olyan szép a füttye, mert sok répát csipeget..., az egyszeri kisleányról, aki megette a kenyérhéjat is, hogy szép rózsás legyen az arca... Ő kifogyhatatlan volt a meséből, Gyermekkoromban még megélhettem, hogy fűszeres illatú estéken a kemence padkáján hallgatóztam némán, rezzenéstelen arccal belesímulva a felnõttek történelmet író beszélgetéseinek számomra rejtelmes világába. Csodálatos volt a lelket érlelõ közösségben élményeket gyűjtögetni. Manapság gyakran idézem vissza ezeket az alkalmakat a saját családomban. Mert valami kihalni látszik a világunkból. Akkor még nem volt internet, ritka jelenség volt a rádió is. De voltak közösségek. Igazi, lélekkel töltött közösségek. Mi nem a televízió elõtt nõttünk fel, nem borzalmasnál borzalmasabb és személyiséget torzító „rajzfilmek” foglyaiként tengettük nyári szüneteinket, és nem is unatkoztunk. Mindig játszottunk valami nehezen abbahagyható, lelkünket, elménket, testünket egyaránt mozgató játékot. Többnyire mi találtuk ki, rögtönöztünk. Alkottunk.
Másmilyenek voltak az emberek, másmilyen volt az élet...
Sajnos már csak igaz meséimben él a kemencepadka melege, a sparheltben pattogó tűz fénye, édesanyám sok szép éneke és édesapám versei. Mert az iskolai verseket mindig vele tanultam meg esténként.
Télen korán sötétedett, hosszúak voltak az esték. Azt hiszem, hogy abban az időben a magányos ember szó ismeretlen volt. Hosszú téli estéken a kukoricamorzsolás, a kézimunkázás összetartotta a rokonokat, ismerősöket. De ha épp nem volt munka, akkor is eljártak egymáshoz az emberek, csak úgy beszélgetni. Mert akkor még beszélgettek egymással az emberek. Megfogadták, megbecsülték az öregek tapasztalatát, türelemmel, szeretettel terelgették a gyerekeket az élet rögös útjára. Abban az időben nem volt magányos gyerek sem. Hisz ha végiggondoljuk a régi gyerekjátékokat, egyiket sem lehetett egyedül játszani. A bújócska, a fogócska a lánc-lánc, a hátra ne nézz, és sorolhatnám még hosszasan, mind olyan játék volt, ahol nem kellett győztesnek lenni, csak játszani kellett. Boldogan és önfeledten. Bakancsban, gumicsizmában, belinerkendőben, de egymás kezét fogva.
Kint hordta, kavarta a szél a havat, de a kisszobában a kemencepadkán , a kuckóban nagyon boldog kislány voltam.
Bejegyzések
