JÓZSEF ATTILA : SZÓLT AZ EMBER
Szólt az ember
Volt az ember. Járt, megállt, szétnézett,
Aztán azt mondta: Körtefa vagyok.
S gyökere lett a föld, dereka a magasság,
Lombja az ég
És körtét ettek a bogarak,
A madarak, az éhes csillagok.

Akkor tovább ment. Járt, megállt, szétnézett,
Aztán azt mondta: Szén és vas vagyok.
És csörömpölő acélműhelyekben
Tűzre dobta a nagy hegyeket,
Hogy a halállal és az új időkkel
Száguldják meg a versenyt dübörögve
Szédítő, karcsú expresszvonatok.

Szólt az ember, szólt, megállt és elment
S csak azt nem mondta, hogy ember vagyok.

1924. júl. 17.

Lángszárnyakon röpül felénk a nyár,
az éj meleg s már perzselő a reggel,
bolygunk az éjbe álmodó szemekkel,
s ritkán találunk hűvös árnyra már.

Az ég fakó, az éjjel is rövid,
alig bujik el a nap egy bokorba,
aztán ragyogva, új erőbe forrva
kiszáll s az égre lánguszályt röpít.

A róna várja a hűsfényü holdat,
leng a kalász, vérszínü rózsa lángol,
leszáll a boldogság a másvilágból.

A néma csillagok reánk hajolnak,

és álmodó, fáradt fejünk körül
szines, aranyló lepkeraj röpül.

Te vagy a holdfény
Amikor nyulak futnak a mezőn
És én egy megkeményedett
Medvebőr a heverőn
Minden álmom koromból van
Nagyot dobban a szivem
Te vagy a szebbik nem
És én a rondább igen

Te vagy a zászló
Amibe belekapaszkodik a szél
És én egy lukas léggömb
A sztratoszféra peremén
Bekötött szemmel kergetőzünk
S hiszünk abban amiben
Te vagy a szebbik nem
És én a rondább igen
Lukat üt a golyó
Halad egyenesen a szívre gyúrva
Mint a te szemed Cupido
Küldönceként eszi magát a húsba

Te vagy az a receptor
Amin az álmok zuhannak át
És én egy megkent rendőr
Aki védni kész az igazát
Profilból már ismerős vagy
De szemből szinte idegen
Te vagy a szebbik nem
És én a rondább igen

FELELJ, HA VAGY!

Szélfútta levél a világ.
De hol az ág? de Ki az ág?